A degu aktívan kommunikál lakótársaival. Nemcsak arra képes, hogy felismerje és azonosítsa kolóniája tagjait, de szagjelekkel, testbeszéddel, érintéssel és hangjelekkel kommunikál is velük. Ha az állatok jól érzik magukat, akkor bolondoznak, ugrálnak a ketrecben, tekerik a mókuskereket, tisztálkodnak és egymást tisztogatják, másznak és falatoznak: egyszóval zajlik az élet a ketrecben.

Számtalan kommunikációs jel különböztethető meg a deguknál. Ha a farkukat magasra csapják (és éppen nem futnak közben), akkor izgatottak; ha a földön dobolnak vele, akkor jeleznek társaiknak. A farkcsóválás bizony nem a barátkozás jele, hanem ilyenkor izgatott az állat, vagy éppen éberen figyel valamit, esetleg éppen a hím udvarol a nősténynek.

A fenyegetettség érzésekor a degu a farát az ellenfél felé fordítja, és felemeli a farkát: ezzel a behódoló mozdulattal próbálja elhárítani a támadást. Megfigyelhető az is, hogy a degu felborzolja a szőrét. Ilyenkor lehet, hogy támadni készül, de az is előfordulhat, hogy riadt, és azáltal, hogy felborzolt szőrrel nagyobbnak tűnik, reméli, hogy elkerülheti a konfliktust.

A kíváncsi degu a fenekére ül, és intenzíven szaglászik, a bajszát rezegtetve. Ha veszélyt érez és megriad, akkor azonnal elbújik, de ha nem látja módját a menekülésnek, akkor megdermed, fülei a fejéhez simulnak, és riadt szemekkel figyel.

Elképesztően széles skálán mozog hangrepertoárjuk, amit az egymás közti kommunikációban ki is használnak. Más és más módon jelzi a veszélyt, a tiltakozást, rémültségüket vagy izgalmukat, jókedvüket. Képesek kotyogni, sikítani, cincogni, gurgulázni, de néha még a fogaikat is szokták csattogtatni.